Napjainkban az analóg (filmes) fotózás (kezdődő) reneszánszát éli. Sokan most fedezik fel a fotózás (jelen esetben a képrögzítés módja szerinti) 3 nagy korszakának (kezdeti képalkotási eljárások, filmes fotózás, digitális fotózás) második nagy korszakának csodálatos képi világát. Az idősebb korosztálynak nem kel felfedeznie a filmes fotózás élményét, mert ők koruknál fogva ismerik és gyakorolták is a képalkotás ezen módját. Nekik csak elő kell venni és leporolni a régi eszközöket, gépeket és már indulhat is az időutazás. Az analóg fotózás iránt megnövekedett igény létrehozta újra a hozzá szükséges eszközök, vegyszerek, filmek, stb. újra gyártását. Az újra gyártott eszközök mellett párhuzamosan előkerülnek a fiókok mélyéből a "már nem kell, mert soha nem fogom használni, de azért elteszem emlékbe" címkével ellátott bontatlan filmek, porosodó fényképezőgépek. Közösségi és aukciós oldalakon is lehet már vásárolni pl. 2000-ben, 2004-ben, stb. lejárt filmtekercseket. Ezekkel a filmekkel történő fotózások mindig magukkal hordoznak egy 50%-os kockázatot: vagy sikerül, vagy nem. Aki nem szeret kockáztatni, annak lehetősége van érvényes szavatosságú film vásárlására is a piacra odafigyelő és az igényeket kielégíteni vágyó cégeknél, boltoknál.

 

Hogy kerülök én ebbe a képbe? A történet hosszú, mivel eltelt közben majdnem 50 év. Abba a korba születtem, amikor már mindenki számára elérhető és megfizethető volt a fekete-fehér fotózás. Gyerekkorom "népfényképezőgépe" a Szmena volt. Bőven megelégedtünk akkor a 36 képkockával. Eleinte egy egész nyarat (évet?) végigfényképeztünk egy tekercs filmmel. Belefért a 36 kockába a születésnap, a nyaralás, egy közös fotó a távoli rokonokkal, szüret és más életképet megörökítő 1-1 fotó. Ezek a képek voltak a "fehér keretes" korszak emlékei. Később megfizethetővé vált a színes fotózás. Ekkor már szabadabban ment a kattintás és úgy jöttünk haza a nyaralásról, hogy a 24 kockából 1-2 üres maradt. Ilyenkor készültek a családi képek, amikor mindenki leült a nagyszoba kanapéjára, elkezdett kerregni az időzítő, apuka futott a gép mögül, hogy odaérjen az üresen hagyott helyére a kanapén és meg kellett várni amíg a beadott képek elkészültnek, hogy megtudjuk: apu odaért-e az exponáláskor a kanapéhoz, vagy egy elmosódott árnyékként maradt meg az utókornak. A digitális fotózással és a személyi számítógépek tömeges elterjedésével pedig minden számbeli és normatív korlát megdőlt. A mennyiség maga alá temette a minőséget. Amikor már majdnem mindenki elkészítette a giga mennyiségű fotóhegyét, akkor újból megjelent az analóg fotózás, ami nem követelőzik, nem tolakodik az előtérbe, a rivaldafénybe. Egyszerűen csak van és hagyja magát újra felfedezni. 

 

Nekem is volt (van) egy tekercs bontatlan fekete-fehér filmem. Majdnem 30 éve pakolgatom, rakosgatom és vittem mindig magammal költözködésekkor. A régi Praktica PLC2-es gépemet és minden tartozékát (300-as fix teleobi, háromszorozó konverter, stb.) kb. 18 évvel ezelőtt eladtam, hogy az árából vehessek egy Olympos IS-10-es (autófókuszos!) filmes gépet, hogy tudjak az akkor 1-2 éves ikergyermekeimről jobb fotókat készíteni. Ez a gép még mindig megvan annak ellenére, hogy alig használtuk pár évig mert akkor zúdult a nyakunkba a digitális (fotó) korszak, ami maga alá is temetett mindannyiunkat. Egy percig sem szeretném a digitális fotózást, mint kártékony valamit felcímkézni, mert rengeteg előnye és szépsége van neki. A fekete-fehér filmes fotózás viszont egy kicsit más. Még a digitális korszakban is sokan voltak akik (tudatosan vagy ösztönösen) vissza akartak térni a gyökerekhez és fekete-fehérben álmodtak és alkottak csak éppen digitális géppel. A filmes fotózás túlélte ezeket a mellőzött éveket (kb. 2 évtizedet) és újra köztünk van a tőle megszokott és egy kissé szokatlan módon is. Ezekről bővebben a következő bejegyzésben lehet majd olvasni.